Klió 2001/2.

10. évfolyam

A kommunizmus és a modernség

A XX. század jelentős történelmi élményét, a hirtelen véget ért kommunizmus epizódját széles körben azzal intézik el, hogy félresikerült lázadás volt a korszerűség ellen. Szerzőnk, Johann P. Arnason, a melbourne-i La Trobe Egyetem szociológia professzora másként gondolja; szerinte, ha a kommunizmust nem a globális modernizációs folyamat részeként vizsgáljuk, s nem annak jól megkülönböztethető, ám végül önleromboló változatának tekintjük, akkor nem érthetjük meg jól sem a modernség általános válságát, sem a posztkommunista átmenet problémáit. A modernség fogalmát, jelenségét különbözőféleképpen értelmezik, és háromféle összefüggésben használják. Először: modern korszakról beszélünk a történelemben a XVIII. századtól. Másodszor a modernség fogalmát térbeli jellemzőként említjük, s Nyugat-Európa országaira és tengerentúli területeire alkalmazzuk. Harmadszor – és mint legfontosabbról – beszélnünk kell a modernségről mint strukturális jelenségről, mint kiugró és tartós változások összességéről. A modernség fogalmába szervesen beletartozik a terjeszkedő és állandóan formálódó kapitalista gazdaság, a kapitalista államépítési stratégia, a nemzetállam és az identitás új módozatai, az új ellenőrzési mechanizmusok, s a kibontakozó demokratikus átalakulás.

A modernizációs elméletek korai képviselői egyetlen tényezőre próbálták visszavezetni a társadalmi változásokat; azt mondták, a modernizáció a technikai tudás, az iparosodás eredménye. Csak az infrastruktúra, azaz az iparosítás, a városiasodás, az oktatás, a szervezettség és a hírközlés fejlettségét vették számításba. Úgy gondolták, a globális modernizációs folyamatból majdan egységes világ jön létre, s elutasították az általánostól való eltérések lehetőségét. A történelmi tapasztalatok azonban nem támasztják alá ezt az egysíkú magyarázatot. Az un. rendszer-modell már jobban figyelembe veszi a modernizációs folyamatok összetettségét. Talcott Parson rendszer-modelljében például nagy a fontosságuk az intézményeknek: ezek révén állami beavatkozással befolyásolni tudják a kapitalista gazdaság és a nemzetállam működését, és az erkölcs és gondolkodás szféráját. Mások a modernitást nem rendszernek tekintik, hanem inkább valami lazán felépített konstellációnak, amelyben sokkal nagyobb a szerepük a különböző változatokat létrehozó kulturális tényezőknek, mint eddig gondolták. E felfogásnak legismertebb képviselője S. N. Eisenstadt. Ez a kulturalista-pluralista magyarázat felismeri, hogy a modernitás konfliktussal jár együtt. E konfliktus lényege a kapitalizmus és a demokrácia problematikus viszonyában rejlik, azaz a konfliktus egyfelől a racionális hatalom terjeszkedése, másfelől az egyén és a közösség autonómiára és kreativitásra való törekvése között feszül. A téma legérdekesebb kifejtése Max Webertől, újabban Cornelius Castoriadistól és Alain Touraine-től származik.

A kulturális magyarázat szerint a kulturális törekvések elsősorban az intézményekben testesülnek meg. Ezek az intézmények a folytonosan terjeszkedő racionális hatalomnak egyfelől kulturális támaszaiul szolgálnak, másfelől azonban racionalizálási programokat, képzeletbeli alternatívákat nyújtanak vele szemben. Számos ideológiai konstrukció próbálkozik azzal, hogy összebékítse a hatalom törekvéseit az egyének és közösségek szabadságkeresésével (ilyen ambíciók döntőek például a kommunizmus modernizálási programjaiban mondja cikkünk szerzőjét – legalábbis ezt hirdetik –, jegyezhetjük meg).

A modernizmusra vonatkozó elméleti bevezető után, a szerző először a kommunista rendszerek modernizálási dinamikáját veszi szemügyre. A kommunista rezsimek legfőbb stratégiai célja a gyors iparosítás volt, azonban elavult ipari mintákat követtek, s ez hanyatláshoz, válsághoz vezetett. A politika terén a modern állam kiépítését célozták meg, azaz szervezeti és technikai szempontból akarták megújítani az államhatalmat. A kommunista világ két nagy rivális hatalma, a Szovjetunió és Kína elsősorban belső, birodalmi struktúrájának újjáépítésére törekedett, de a modellt a birodalom határain kívülre is igyekezett kiterjeszteni. Ennek két típusát lehet megkülönböztetni. Az egyik esetben a szovjet mechanizmust és intézményeket ráerőltették egy függő helyzetben lévő perifériára, Kelet-Európára. Ugyanez az ázsiai kommunizmus és a harmadik világ esetében nem sikerült. A hasonló kínai törekvések szintén kudarcot hoztak. A másik eset az volt, amikor a szovjet uralomtól mentes országok alkalmazták a szovjet modellt. Ez eseteket „nemzeti kommunizmusként” emlegették, ám a birodalmi modell alkalmazása szertelen ambíciók és aberráns hatalmi víziók igazolására szolgált. Ilyen példák voltak Albánia, Románia és Észak-Korea esetei.

Talán a legtöbbet a nevelés modernizációja terén értek el a kommunista rendszerek. Azonban a nevelési és tudományos intézmények alá voltak rendelve egy szinte „világi vallás” szerepét játszó ideológiának. Ez ideológiának viszonylag kisebb befolyása volt a természettudományokra, de a humán tudományokra súlyosan ránehezedett (tudományágak betiltása, kötelező nézetek). Általában gyengítette a társadalom gondolkodásra, ítéletalkotásra való képességét.

Felmerül a kérdés: lehet-e a kiegyensúlyozatlanságot és a hibákat kizárólag a kommunista modernizációs programmal magyarázni? Hogy erre felelni tudjon, szerzőnk megvizsgálja, vajon a marxizmus eredeti alapelveire vezethető-e vissza a kommunizmus, vagy pedig annak szélsőséges bolsevik változatára. Ez utóbbi esetben az orosz tradíciókat is számításba kell vennünk. A marxi tétel szerint a jövőben „a dolgozók szabad társulása” fölöslegessé teszi mind az államot, mind pedig a piacot (ám, hogy mi pótolja majd ezeket, arról nem szólt az elmélet). Ami a kultúrát illeti, Marx a modernitást a hagyomány talajáról nézve bírálta; számára a kultúra az ember lényegének kifejeződése, amely szorosan kapcsolódik az európai hagyományok klasszikus forrásaihoz. Hogyan nézett ki mindez bolsevik változatban?

A bolsevikok egy az egyben átvették Marx tanításait, anélkül, hogy pontosan megértették volna azokat. Az I. világháború idején áttértek a piacgazdálkodásról az állami irányításra, de mivel a marxizmus az állam fölöslegességét hangoztatta, azt kezdték hirdetni, hogy egy szuperállamra, (a pártra) van szükség, mert az képes az állam önfeloszlatását irányítani. A kultúrában átsiklottak Marx emberközpontú szemlélete fölött, és azt mondták, a társadalmi és kulturális fejlődés tudományos tervek alapján megvalósítható. A bolsevik program tehát a marxi eszmék – és kisebb mértékben – az orosz hagyományok keveréke volt (bár a cikkből nem derül ki, melyek ezek a hagyományok). Hogyan viszonyult a szovjet rendszer a kapitalizmushoz, a demokráciához és a tudományhoz? A kapitalista gazdasági rendszert elvben elutasította, és felülről irányított gazdasággal helyettesítette, de bizonyos elemeit (a bérmunka széleskörűvé válása, részleges piacgazdálkodás) hallgatólagosan átvette; a kapitalista rezsimek gazdasági és technológiai dinamizmusát racionális tervezéssel akarta felülmúlni. A Nyugat demokrácia modelljét, és intézményeit szintén elvetette, de azért látszólagosan alkotmányos és képviseleti kormányt működtetett. Végül a tudomány terén szintén meg akarta előzni a Nyugatot: átfogó tudományos világnézetről, soha nem látott tudományos haladásról beszélt, amit a burzsoázia minduntalan akadályozni igyekszik.

Arnason professzor ezután a kommunista társadalom belső szerkezetét veszi szemügyre. Az elemzés szempontja az integráció és a differenciáció, tárgya főként a szovjet társadalom. Az integráció eszköze elsősorban a társadalom életének minden mozzanatára kiterjedő ellenőrzés volt, amelyet a gazdasági, politikai és ideológiai hatalmat a saját kezében egyesítő pártapparátus végzett. A másik eszköz a terv mitizálása volt; azt sugallták, a tervezéssel megrövidítik a jóléthez vezető utat. Hasonlóképpen mítoszt építettek a tudományos világnézet köré; ennek segítségével – hirdették – mindinkább ésszerűsítik majd a modellt. Összegezve: a modernitás kommunista változata a gazdagság, a hatalom és a tudás integrált felhalmozását célozta meg. Ez összetevők közül olykor ez, máskor az került előtérbe. Többnyire a politikai, s ennek speciális szovjet megnyilvánulása a totalitarizmus volt.

A kérdés másik oldala a differenciáció problémája, amelyet – sokan úgy vélik – tökéletlenül oldottak meg, és ezért bukott el a rendszer. A szovjet államberendezkedésen belül, a parancs-gazdaság, a pártállam, és az ideológiai ortodoxia mindegyike külön logikát követett. Az elképzelt célhoz mindhárom területen az ellenőrzés fokozása és az erők mozgósítása révén kívántak közelebb jutni, de a gyakorlatban felemás eredmények születtek. A központi tervezést ellensúlyozta volna a szabadjára engedett technológiai fejlődés, a párt szuverenitását az aktív, de irányított részvétel, és a megváltoztathatatlan doktrínákat a korlátlan tudományos haladás. Mindez fából vaskarika volt: a gazdaság szférájában átfogó tervet készítettek, de a gyakorlatban rendszertelenül keveredtek az irányított mechanizmus, a piaci elemek és a nem hivatalosan ténykedő gazdasági szereplők. Mind a felülről erőszakolt struktúra és ideológia, a gyenge kivitelezés, a túlszabályozottság, mind pedig az intézmények hiánya visszahúzó, akadályozó tényezővé vált. Hasonlóképpen a kultúrára rákényszerített, kötelező orthodoxia is nem kívánt hatás eredményezett. Az ideológia a marxi, s az orosz és a nyugati eszmék mesterkélt szintézise volt, felhasználása során elkötelezettség és manipuláció keveredett, de egységes, kizárólagos világnézetként, egyetlen hivatkozási alapként kellett elfogadni. Nyilvánvaló, hogy súlyos akadályként nehezedett rá a szellemi tevékenységre és a társadalmi élet egészére. Végül a politikai szféra speciális logikája abban különbözött a gazdasági és ideológiai irányzatoktól, hogy alternatívát nyújtott a pártállamnak: választhattak autokratikus és oligarchikus irányítás között. A Szovjetunióban pl. az autokráciáról 1953 után oligarchikus irányítási módra tértek át, Kínában viszont a maoizmus megszűnése után az autokráciától való távolodás egybeesett a kapitalista fejlődés irányába tett kezdeti lépésekkel.

A három külön szféra nagyon fontos volt a szovjet modell belülről való megújítására tett kísérletek szempontjából – hangsúlyozza a tanulmány szerzője. A gazdasági áttörést mind Sztálin, mind Hruscsov igen fontos eszköznek tartotta a belső reformok között. Próbálkoztak az ideológia megújításával is: a skála egyik szélén Mao kulturális forradalma, a másik szélén a „prágai tavasz” intellektuális programja állt. Ami a politikai változásokat illeti, szintén két példát emel ki Arnason professzor: 1968-ban a csehszlovákok tettek kísérletet a párt vezető szerepének megváltoztatására, később pedig a Szovjetunióban Gorbacsov próbálkozott a párthierarchiával párhuzamos állami intézmények megerősítésével. Ez utóbbi kísérlet, bár kevésbé volt radikális, annál végzetesebbnek bizonyult, mert magához a szovjet birodalmi rendszer lényegéhez nyúlt hozzá.

A következő megvizsgálandó kérdés a válság-dinamika, amely a modernitás kommunista változatával vele járó, vagy általa gerjesztett jelenség. A kommunista rezsimek rákényszerítették rendszerüket a társadalmukra anélkül, hogy sikerült volna mélyrehatóan átalakítani azokat. Ezért tartós, mindent átjáró feszültség alakult ki a rezsim és a társadalom között. A totalitarizmus kutatói ezt az állapotot önmagát gerjesztő polgárháborúnak tekintik, amelyet időnként fegyvernyugvás szakít meg. Egy történész úgy határozta meg, hogy a Szovjetunió története „74 éven át tartó válságkezelés története”, amelyből soha nem jött létre igazán stabil rendszer.

J. P. Arnason kiegészíti a fenti képet a válságkezelés jellegzetesen szovjet modelljének vonásaival. A rezsim nemcsak hogy nem volt képes tartós egyensúlyt teremteni a célok és a feltételek között, hanem az egyik válság leküzdésére szolgáló törekvései nyomban másik válságot gerjesztettek. Állandóan választ kerestek, de a fő problémákra nem találták meg a megoldást. A szovjet modellt egyébként a nyugati modernség strukturális válságára adott válasznak szánták. A kapitalizmus dinamikájában gyökerező ellentmondásokat és működési zavarokat – úgy képzelték – ki lehet küszöbölni. Úgy gondolták, felülről meg lehet javítani a rendszert. Ilyen próbálkozások voltak Sztálin változtatásai a húszas évek végén, vagy a szovjet váltás 1953 után és Mao „kulturális forradalma”.

A felülről induló reformok azonban nem lépték át a modell stratégiai átalakításának határait, és nem nyitottak utat korlátlan változások irányába. Sztálin „második forradalma” pl. kimondottan patologikus fordulatot vett; nem lehet megmagyarázni az 1936–38-as „nagy tisztogatást” sem. Kínában a maoizmus helyrehozhatatlanul tönkretette a kommunizmust; azóta az állam által vezérelt fejlesztéssel próbálnak meg eltávolodni a szovjet modelltől.

A másik példa az 196o-as évek csehszlovák reformmozgalma, amely a „prágai tavaszban” érte el a csúcspontját. A szerző szerint ez volt a legkomolyabb kísérlet a kommunizmus modernizálására, azaz a kör négyszögesítésére. A politikai rendszer demokratizálását akarták – de „a párt vezető szerepét” megtartották volna; radikális változásokat akartak elérni –, a geopolitikai hatalmi szerkezet lényegi változtatása nélkül. A reformok érintették az államalkotó két nemzet kapcsolatát, és a gondolkodás területét is (bíztak a „tudományos-technikai forradalomban”). A mozgalom visszafordíthatatlanná vált volna, ha nem következik be az idegen intervenció.

A valóban visszafordíthatatlan változást Gorbacsov kísérlete hozta meg. Ebben reform- és forradalmi elemek keveredtek. Átfogó szerkezeti reformot terveztek, ám az egész egy felülről kezdeményezett forradalomhoz hasonlított, amelyben a vezetés társadalmi bázist keres magának, nem pedig úgy, ahogy Csehszlovákiában történt, ahol a vezetés és a széles reformmozgalom kezdettől egy irányba haladt.

Ha a szovjet modellt a modernizmus egyik alternatív formájaként kívánjuk elemezni, akkor meg kell vizsgálnunk annak globális hatását és a sajátmagáról kínált képet. A szovjet modell egyetemes értékűnek hirdette magát, és a világtörténelmi elfogadtatás igényével lépett fel. A kezdetben hangoztatott világforradalmi jelszó később átváltozott a „szocializmus egy országon belül” jelszavává. A helyzethez alkalmazott ideológia ellenére azonban a világuralmi ambíciók megmaradtak.

A nemzetközi életben elfoglalt helye, presztízse nagyon fontos volt a Szovjetunió számára a belföldi legitimitása szempontjából is. A szovjet hegemónia azonban olykor megkérdőjeleződött a terjeszkedő kommunista világon belül is. A legnagyobb rivális a maoista Kína volt, amely alternatív ideológiai és geopolitikai központként kínálkozott; és bár ebből nem lett semmi, romboló hatással volt a kommunizmus egységesítő erejének gondolatára. A birodalom és a pártállam kombinációjának volt egy még fontosabb vonása: állandó túlterjeszkedés volt rá jellemző. Igaz, mind Hruscsov reformjait, mind Gorbacsov peresztrojkáját nyilvánvalóan a külpolitika ésszerűsítésének szándéka vezette, az előbbi azonban bizonytalan időszakba fulladt, az utóbbi pedig önromboló folyamatba fordult.

A kommunizmus valahogyan hatott a gondolkodásra és a tettekre a nem kommunista világban is. Egyik radikális, forradalmi ellenzéki szárnya, a trockista mozgalom a kommunizmus bírálójaként része lett a XX. századi politikai gondolkodásnak. Másutt a kommunizmus ideológiájának különböző értelmezése, és a hatalmi harcok szembeállították egymással a kommunizmus híveit, pl. a Kuomintangot és a kínai kommunistákat a húszas években. A volt gyarmatok között az ún. „afro-marxista” rezsimek próbálták utánozni a szovjet hatalmi technikákat, de később letettek erről.

A Nyugatra éppen az I. világháborút követő súlyos válsághelyzetben kezdett a kommunizmus hatni. Az új rendszer elkápráztatta az embereket, ezért az eredményeit túlértékelték. Voltak, akik azt gondolták, a kommunizmus össze tudja egyeztetni a hatalom törekvéseit az aktív részvételen alapuló szabadsággal. Mások modernitást láttak benne szabadság nélkül. Szerintük a rendszert az állandó, mindenütt érvényesülő bürokratikus pártállami ellenőrzés tartja egyben, s a rezsim totalitarizmusba fordul. Mások ideokráciának nevezték el ezt az új típusú uralmi rendszert, amelyben a társadalmat és a történelmet teljesen alávetették az ideológiának. Általában sokkal monolitikusabbnak és tartósabbnak gondolták a kommunista hatalmi struktúrát, mint amilyennek bizonyult. Túlbecsülték mint ideológiai erőt a hidegháború első szakaszában, mint gazdasági hatalmat Hruscsov idején és mint katonai tényezőt történelmének utolsó két évtizedében.

Szerzőnk végül a kommunista rendszerek globális összeomlását vizsgálja meg. A történelmi fordulatot kétféleképpen magyarázták. Az egyik szerint a bukásban a népi megmozdulások játszották a döntő szerepet, holott ezeknél sokkal fontosabb volt a válságban lévő rezsimek önpusztító dinamikája. A másik nézet szerint a szovjet modell irracionális gazdasági rendszer volt, amely akkor szűnt meg, amikor gazdasági és politikai lehetőségeit kimerítette. E felfogással szemben felhozható, hogy a kommunista rezsimek gazdaságai oly annyira különböző állapotban voltak, hogy nem robbantak volna szét szinte egyszerre '89 és '91 között.

A kommunista rendszerek összeomlásának vizsgálatánál figyelembe kell venni minden egyes rezsimnél a belső eseményeket és a külső körülményeket is. A további elemzéseknél érdemes lesz különbséget tenni a kommunista rendszerek tönkremenetele és az átmeneti szakaszok öt típusa között. A leglátványosabb és legdöntőbb eset a szovjet birodalmi központ önfelszámolása volt. Itt politikai reformkezdeményezés indította el a széthullási folyamatot, amely azután hamarosan kicsúszott az irányítás alól. A módszeres változtatások közepette nem figyeltek egyes érzékeny problémákra, pl. a nemzeti érzésekre és a nacionalizmusra, és nem voltak következetesek pl. gazdasági kérdésekben. A szovjet birodalmi ellenőrzés hirtelen meggyengülése gyors változásokat vont maga után Kelet-Európában is; itt az addig alávetett rendszerek gyengesége gyorsan elvezetett a teljes összeomláshoz. A különböző szovjet köztársaságok centrifugális stratégiája szintén komoly csapás volt a szovjet központ legitimitására. A kínai átmenet saját utat követett. Ott a maoizmus bukása után, a hetvenes évek végén már nem lehetett változatlanul ráerőszakolni az országra a szovjet modellt. Így aztán elhúzódó, önfenntartó és sok tekintetben tökéletlen átmenetről beszélhetünk. Kínában a szovjet példából azt szűrték le, hogy fenn kell tartani a párt hatalmi monopóliumát, és alternatív gazdasági stratégiát kell találni. A negyedik kategóriába azok a kisebb országok tartoznak, amelyek kívül estek a szovjet vagy a kínai hatókörön, de a globális válság rájuk is hatott. Ezek közé tartozik Albánia, Vietnám, Észak-Korea és az „afro-marxista” rezsimek. Közös jellemzőjük csupán az, hogy viszonylag ellenőrzött módon próbáltak alkalmazkodni a nagy történelmi összeomláshoz. Különálló eset Jugoszlávia: a szovjet modell rendhagyó oldalhajtásáról sokáig azt hitték, ez a rendszer lesz a leginkább adaptálható, végül mégis különösen heves nemzeti konfliktusok közepette omlott össze.

A kommunizmus bukása tehát nem egyforma módon zajlott le, és egyik eset bizonytalanabb eredményt hozott, mint a másik (Oroszországban pl. kétértelműbb a helyzet, mint Kelet-Európában, és Kínában sokkal inkább az, mint Oroszországban). Lehiggadt megállapításokat a folytatás ismeretében lehet majd tenni. A kommunizmusról, mint világtörténelmi jelenségről eddig főleg a Nyugat látószögében lévő szovjet és kelet-európai példák alapján alkottunk véleményt, a kínai változatot kevésbé ismerjük, és alig magyaráztuk elméleti megközelítésből. Ennek az az oka, hogy a kínai átmenet ügye még nyitott kérdés, egyébként pedig – Arnason elismeri – a Nyugat elméletei és történetírása nem tud igazán mit kezdeni Kína világával.

A kínai változások bizonytalan kimenetelével szemben szerzőnk inkább a jobban ismert szovjet rendszerből vonja le tanulságait. Véleménye szerint a szovjet modell a modern rendszerek egy speciális változata volt, amelyet a tradíció tett egyedivé.

A tanulmány szerzője – amellett, hogy érdekes megfigyeléseket tesz a kommunista rendszerekkel kapcsolatban – felvet egy kérdést: modern rendszer-e a kommunizmus? És bár igenlő választ ad rá, nem meggyőzőek az érvei. Hogy ezt belássuk, elég szembesítenünk a saját megállapításait azzal, amit a modernizmus fogalmáról sajátmaga mond: a modernség állandóan terjeszkedő, formálódó kapitalista gazdaság… kibontakozó demokrácia… nemzetállam és új azonosságtudat… kimagasló tudományos eredmények… a modernitás példátlan módon fejleszti a hatalommal való versengés képességét… stb. Mindezt azonban csak igen-igen hézagosan mondhatjuk el a kommunista rendszerekről. Igaz, voltak pl. a szovjet rezsimnek kimagasló tudományos eredményei (hadiipar, atomkutatás, űrrepülés), de alig-alig beszélhetünk kibontakozó demokráciáról, önálló gondolkodásról, valódi kapitalista gazdaságról, nemzetállamiságról. Ehelyett a gazdaságban korrupció, szervezetlenség, elosztási és hiánycikk-gondok, a politikában embertelen diktatúra, a kultúra, tudomány terén a szabad gondolatok végletes elfojtása… Legfeljebb a modernizáció elvetélt kísérletéről beszélhetünk. Ha azonban úgy vetette volna fel a kérdést az ausztráliai professzor, hogy a történelem modern korszakában, a XX. században hol volt a helyük a kommunista rezsimeknek, akkor elmondhatjuk, hogy sok szenvedést hozó és elbukott rendszerükkel ezek az országok is a modern kor részei voltak.

 

Johann P. Arnason: Communism and Modernity (A kommunizmus és a modernség). Daedalus, Journal of American Academy of Arts and Sciences, 129. kötet, 1. szám, 2000. évi téli szám. 61–87. o.

 

Fodor Mihályné

 

HonlaP

Tartalomjegyzék 2001/2.